Mostanában egyre többen bírálják a bölcsészet társadalmi hasznosságát anélkül, hogy kellően átgondolnák, mit is kérdőjeleznek meg. De vajon miért is támadják olyannyira a bölcsészet- és társadalomtudományok területeit manapság? Talán azért, mert nem droidokat nevel, hanem gondolkodó egyedeket, ami rövid távon nem tűnik kifizetődőnek?
Ez sajnos igaz. A bölcsész fő jellemzője, hogy gondolkodni képes, mint A keselyű három napja című filmben a Robert Redford által alakított karakter. Kifejezetten gyakran gondolkodik is. Feszült, ideges korszakokban ez néha veszélyesnek tűnik, de hosszú távon a kiművelt emberfők sokasága inkább felemel egy közösséget, mint megoszt. S ez nem a közbeszédben aktív (értsd: nyüzsgő…) filozófushallgatók politikai akciói szempontjából jelent fenyegetést a társadalom számára, hanem épp ellenkezőleg: a hiányuk olyan mértékben visszaveti az adott kor gazdaságát, amire nem is számítanánk.
A bölcsészet ugyanis értéket teremt – néha termel is, de azt főleg a gyárakban szokták, a bölcsészek pedig a gyártósorok helyett nemcsak a „gyárak udvarában hempergő komondort” látják, hanem a munkájuk közép- és hosszú távú értelmét is. Értéket „termelnek” tehát, méghozzá közvetlenül és áttételesen. Egyfelől a „kreatív iparágak” területén, a szórakoztatóiparban, vagyis a filmek, számítógépes játékok, könyvek, a tájékoztató és véleményformáló kommunikációs eszközök és számtalan más területen. Másfelől pedig ugyanezen termékek igényes fogyasztóiként: látogatják a színházi előadásokat, fenntartják a könyvkiadást, az operaházakat, a művészeti kiállításokat, vagyis „fogyasztják” a kultúrjavakat (amelyek forgalmi adóját a költségvetés mindenkor örömmel nyeli le). A „creative industries” részesedése a fejlett világ nemzeti össztermékében egyre növekszik, egyre több munkahelyet teremt. Ebből a szempontból ma már ez az ágazat fontosabb, mint például a mezőgazdaság.
Nem mintha a filozófia, a történelem, az irodalomtudomány vagy a szociológia rá volna szorulva a GDP-növekedéshez kimutatott hozzájárulásának bizonyítására, mert létezésük indoka nem pusztán a hasznossági elv, azt is leszögezhetjük, hogy ennek ellenére ezek a területek bizony eladható (mert konvertálható) tudást, elégedettebb embert (fogyasztót vagy termelőt, brr…), ezáltal harmonikusabb életeket hoznak létre. A kiegyensúlyozott lelkivilágú emberek konfliktusmentesebb társadalmakat hoznak létre, amelyek jóval „olcsóbb fenntartási költséggel” üzemeltethetők. Az a szép, új világ, amelyben a technikus lenézi a filozófust, rohamléptekkel sodródik a civilizációs összeomlás felé, mert az előbbinek főként praktikus magyarázatai vannak a fizikai világ jelenségeire, míg a másiknak a „fizikán túli” dolgokról is vannak axiómái és levezetései. A bölcsész megnevezés magában hordja a „bölcsesség” szót is – ez a tudás bizonyos szintézisét jelenti, aminek az elérésére törekvőket elítélni botorság.
A bölcsészet mindenekelőtt egy világlátást, egy gondolkodásmódot, egy életformát jelent, s csak aztán a sajátos, képzés szerinti tartalmat. A bölcsészet az érdeklődésre nevel rá, aztán a felébredt kíváncsiság kiváltotta ismeretek elsajátítására, rendszerezésére, értelmezésére késztet. A bölcsész a leginkább alkalmazkodni képes értelmiségi, aki sokrétű ismeretét sokféle módon tudja felhasználni, mégpedig kombináltan. Asszociációs, elemző-, szintetizálóképességei rendkívül kreatívvá teszik, és képes a legmeglepőbb ismeretek ötvözésével állandóan új tudományos, művészeti vagy más, hétköznapibb területeken eredményeket elérni.
Nem, sajnos nem közhely arra hivatkozni, hogy a filológiai stúdiumok milyen mértékben hasznosulnak. Ennek kapcsán ugyanis legtöbben az elsődleges eredményekre gondolnak (idegen nyelvi készségek fejlesztése), holott a különböző nyelveken szöveget olvasni képes bölcsész azokat értelmezni is tudja. A szövegeket – vagyis információkat – elemezni, értelmezni magasabb rendű készség, mint a lábbelifajták megnevezését tudni idegen nyelven. Az információkat rendszerezni, elemezni képes bölcsész és társadalomtudós olyan felismerések birtokába juthat, amelyeket a piaci szféra sokra becsül. Alan Greenspan, az amerikai Fed volt elnöke szerint a jövő gazdasága a koncepció vezérelte gazdaság, amelynek céljait alapvetően nem a mérnökök, még csak nem is a közgazdászok, hanem a bölcsészek és a társadalomtudományok képviselői képesek meghatározni. Az az olcsó bölcsesség, amely szerint azért eszünk, hogy éljünk, és nem fordítva, csak az első lépés. Azt meghatározni, hogy mihez kezdjünk a szabadidőnkkel, vagy milyen céllal vállalkozzunk a megélhetésen túl, abba az irányba mutat, amelyet nemigen lehet forintosítani. A lelkesedést, a cégért, az ügyért való elkötelezettséget, a jó cél szolgálatában hívő önfeláldozó munkavégzést megfizetni nem lehet, és éppígy nem lehet pusztán könyvelői racionalitással pontot tenni arra a kérdésre, hogy miért éri meg bizonyos munkákat végezni, amelyeket hivatásnak szoktunk tekinteni – itt most ne csak a bölcsészeti területekre gondoljunk.
A néhai Edgar Bronfman, a közéleti tevékenységéről ismert kanadai–amerikai nagyvállalkozó egyebek között ezt is hangsúlyozta több megnyilatkozásában. A Zsidó Világkongresszus bölcsész végzettségű egykori vezetője egyébként a bölcsészek adaptációs képességeit, empatikus adottságait, kommunikációs készségeinek fontosságát és általános műveltségét is kiemelten fontosnak tartotta. A bölcsészettel szoros rokonságban álló társadalomtudományok „leértékelése” is meglepő egy olyan világban, ahol a megfelelő ismeretek akár a közösség, akár a magánszemély számára a harmonikus együttélés lehetőségét biztosíthatják egy globalizálódó környezetben.
Meglepő, hogy a bölcsészet kapcsán mindenki a romkocsmákra és a merengésre asszociál. A tíz legkeresettebb magyarországi alapszak között előkelő helyen álló pszichológia is bölcsészettudomány, ahova a legmagasabb pontátlaggal, rendkívül felkészült fiatal emberek nagy számban nyernek felvételt. Ők aztán egyáltalán nem merengenek, és nem lepusztult városi házakban vagy gyorséttermekben szolgálnak fel. Ők rendelnek, és nem ilyen helyeken. Az a közhely, amely szerint egyébként sem találnak munkát, városi legenda. 2013-ban például a Dél-Alföld régióban több mérnök volt a regisztrált munkanélküliek között, mint bölcsész. A bölcsészek legendás alkalmazkodóképessége munkaerő-piaci értékük egyik összetevője. A bölcsészek nélkül a mai magyar társadalom nemhogy csonka lenne, hanem műveletlen és szegény is. A nemzeti tudományokat képviselő magyar nyelv és irodalom vagy a történelem szakok – és a nemzetiségi nyelv és irodalom szakok! – társadalmi hasznossága mindezeken túl a közösségi identitás megőrzésében is megmutatkozik, amelyre kiemelkedő szükség van a jövőben várhatóan felerősödő globalizációs hatások idején.
Ráadásul ezek a bölcsészek hazajönnek, vagy el se mennek. Képzésük olcsóbb is, mint a drága orvosoké, mérnököké. És ők itt maradnak, itt fogyasztanak, itt fizetnek adót, és itt szavaznak. Nem azért, mert hazafiságból elégségesnél jobb eredményt kaptak a mérnöki, informatikai, az élet- vagy természettudományok képviselőivel szemben. Hanem azért, mert számukra a diplomájuk konvertálhatósága és alkalmazkodási képességük lehetővé teszi, hogy hazájukban boldogulni tudjanak az évtizedek óta átmenetinek hitt nehéz időszakokban is. A végzettségükkel külföldön könnyebben elhelyezkedő mérnökökkel szemben a bölcsészek – akik egyébként európai identitásukkal, nyelvi készségeikkel és univerzális műveltségükkel erre ugyanígy képesek és alkalmasak – a magyar nemzeti közösség tartós fennmaradásának biztosítékai. A bölcsészet választása tehát nem alternatíva, hanem parancsoló társadalmi szükséglet.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának dékánja